középszer, kékben

elméletileg tegnap, gyakorlatilag ma volt az utolsó munkanapom. továbbállunk. innen is.

szevasztok.

kedden leveszik a kicsi lábáról a gipszet (igazából nem is gipsz), amivel nemcsak jön-megy futkározik, de biciklizik is. Persze ez már csak rövid, térd alatt végződő alkalmatosság :)

a naggyal meg időközben egész jól összebarátkoztunk, futni is eljött velem kétszer ebben a remek tavaszi nyárban. sőt beszélgettünk is, igaz csak olyasmiről ami őt érdekelte :)

a kicsiről meg még az a hír is járja, hogy kibújt belőle a kisördög. bár lehet, hogy ez csak vidéken, a nagyszülőknél, anyamentesen van így... 

négy év no sport után 37(hehe) perc alatt futottam le ma a szigetkört. persze nem akartam végig futni, csak miután a feléig eljutottam egyszerűen már nem adhattam fel, érted? gondolom holnap meg majd nem tudok lábra állni. lakik bennem egy kivagyi kamaszfiú és időnként megvillantja magát. 

meg az van még, hogy a múlt szombaton eltörtem a kicsi lábát. persze nem saját kezűleg, meg nem is szándékosan, csakhát leküldtem golyóban a kásás kupacokkal tarkított pályán (csak az utolsó ötven méteren, meg csak egészen kis kupacok voltak), hogy ne kelljen gályázni a felvonóig.  Nem oldott le a gyerek léce és lett neki egy szép szabályos spirális törése a jobb sípcsontján (zöldgally). így aztán megismerkedtünk a pályarendszer elsősegélyeseivel, az osztrák vöröskereszt egyik mentőautójával és a gráci egyetemi klinika gyereksebészetével is.

egy hétig tudtam vele itthon maradni, és most ugyan apáznak a fiúk, de aztán két hétig anyuéknál nyaral. És még néhány hét járógipsz. Fogalmam sincs, hogy oldottam volna meg, ha nem lennének már nyugdíjasok a szüleim.

azzal fogadott a kicsi ma az oviban, hogy estére cukros kalácsot sütünk. nem sikerült kifaggatni, hogy honnan akasztotta le az ötletet, de mivel ezen a csodálatos szerdán úgy alakult, hogy már fél hatra hazaértünk és nem is kellett mennünk sehová, felhívtuk a mamát és kértünk egy tuti receptet. hát, ha ettél már finomat...
kelt tészában egyébként jó vagyok (feltéve, hogy az anyu elmondja, hogy miből mennyit és hogyan :))
úgy faltunk, hogy öröm volt nézni. egy keveset eltettem reggelre, a többi az asztalon várja az éjjelmászkáló kedvest

nemtom, régen, amikor nem volt még mozi, meg a sok okos, aki filmet akart készíteni, akkor vajon mennyit gondolkodhattak a népek arról, hogy hogy is van az élet. mert most asszem többet törjük a buksit ezen, mint kéne. hogy többet látunk a világból, mint amit jó lenne, hogy hiszünk olyasmiket, amit felesleges, hogy akkor is csak ősemberek vagyunk és el kellene fogadni, hogy élünk, halunk, s nem vagyunk többek egy virágnál - biomassza.

azt mondta  Mendes a filmben, hogy női ruhába bújt üres váz (vagy valami ilyesmit). én sokszor érzem magam annak, mint ahogy képes lennék arra is, hogy másnap reggel mosolyogva készítsek reggelit, miközben... nem tudom. nem tudom,hogy jó-e magamat látni a vásznon, miközben mégsem. De muszáj olvasnom is, néznem is ilyen drámákat. Talán szeretem rosszabbnak látni, láttatni, hinni magamat, mint amilyen vagyok. és innen meríthetek ihletet, vagy akár önigazolást. nem akarok átlagos lenni, inkább rosszabb. igen, jobb sosem akartam lenni. talán csak ritka pillanatokra. mondjuk királylány voltam egyszer egy egész napig, és szép is.

mindeközben próbálnám a gyerekeket jól, sok szeretettel nevelni (ezt egyébként rendre elbukom), hogy még véletlenül se legyenek olyanok, mint én..

mostanra nagyjából elfogytak a vágyaim is, az utóbbi pár évben nagyon sokat öregedtem, túlkalibrálódott körülöttem minden, tele van a pohár és csorog le az oldalán a felesleg. viszi magával az erőm, a kedvem, a vérem.

(na, ez nem sikerült valami vidámra, pedig jól vagyok, tudod)

kifelé az alagútból? talán.
a kicsi, aki egy hónapon belül harmadszor esett vissza valamilyen (mindig más)  nyavalyába, most a z anyuéknál próbálja egyenesbe hozni magát és görbíteni  a  nagyszülőket (anyám már köhög).
a nagy megúszta egy enyhe éppen-lázzal és két nap itthon unatkozással.
mi a kedvessel egy nap különbséggel három napot feküdtünk lázzal, hidegrázással, torokfájással, hörögve, prüszkölve. Ma még mindig nem tudtam tisztességesen a telefonba szólni, pedig igyekeztem. Az egy nap különbség egyébként pont arra volt jó, hogy én még élveztem a Presser konceret, ő már nem (pedig nyerte a jegyeket a drága).
napokig esélytelen volt a gépezés is, mert se ülni, se a (napba) monitorra nézni nem tudtam néhány percnél tovább.
most viszont már jobban lennék, kár, hogy a cisztámmal meg laborba küldtek, és csúnya tabuszavak is elhangzottak. Mindegy , olyan könnyen nem ijedek meg.

na, lássuk akkor a formaságokat. először is a link: http://href.hu/x/7slz

az öt emberrel bajban leszek, mert összesen nem olvassák annyian a blogomat és ugye JamjarLady hivott (eltűnt a hosszú i-m, bocsi) meg (feltételezve, hogy lenne egy két jó ajánlatom nekem is :) ) tehát még eggyel kevesebb blogger, akinek innen üzenhetnék, Greta meg eltűnt a ködben :(....
jó, akkor ezt a részt talán mellőzöm, ime a lista:

John Irving: A negyedik kéz - ez ugyan ponyva jellegű, mentségére szóljon azonban, hogy Koh Chang egyik parti fövenyén hozott vele össze sors január első napjaiban...

Vámos Miklós: Utazások Erotikában - ez viszont egyike azon nagyon kevés könyvnek amit képtelen voltam végig olvasni

Háy János: Házasságon innen és túl - nagyon tetszett, ezt a novellás kötetet szivesen ajánlom mindenkinek

Kurt Vonnegut: Isten hozott a majomházban - ez is novellás kötet, szintén jó választás volt (külön köszönet a kedves házaspárnak, akik a szerzőre rányitották a szemem)

Milan Kudera: Búcsúkeringő - csak az érzés kedvéért időnként olvasok tőle valamit (mint kamaszkoromban Sagan-t)

nem is rossz dolog átgondolni, hogy mi minden szolgálta épülésemet az elmúlt évben irodalmi téren... és nem is fért bele a felsorolásba minden :) 

végül +1-nek álljon itt egy kedvenc a csúfos Vámos buktát feledtetve:

Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland

új év, új kalandok (ha, ha... milyen viccesen kezdjük)

ja, tényleg nem nagyon vidám... a semmi, ami van

ettől kalandos persze még lehet.

hiányoznak a srácok. 26-án váltunk le egymásról. nekik mama, papa, unokatesók karácsonytól szilveszterig... és tovább. anya meg sízésbe folytotta bánatát. na, de holnap már kikerekedik a világ újra.

komoly lelkiismeretfurdalásom van. letiltottam a nagyot egy mai szülinapi buliról, mert, ha tegnap este a fodrásznál (osztálytárs anyuka) nem kerül szóba, a gyerek ma reggel úgy megy el otthonról, hogy semmit nem tudok az egészről. Reggel még kapott egy esélyt, megkérdeztem, hogy nincs-e valami programja ma délutánra, de csak nézett bociszemekkel, hogy csak a szokásos (sakk, szolfézs, edzés). Persze mikor kiejtettem a számon a buli szót, már görbült lefelé a szája, váltott át védekező üzemmódba, hogy csak szerdán(!) kapta meg a meghívót és a tolltartójába tette, hogy biztosan hazahozza, de aztán mégis elfelejtette, meg nem is hozta haza a tolltartót csak tegnap, és és és... A szerencsétlen gyerek akkor már tudta, hogy megint sárkány az anyja, sőt a legmélyebb poklok ördöge aki nem fogja elengedni ezek után. Mert anya szemében tettek és nem-tettek következményeit egy tízéves már viselje el. Ha mindketten beledöglünk akkor is. Hogy töröm a gyerek lelkét, vagy acélozom... az idő majd meghozza

Kedves rajongók, őszintén meghatott az érdeklődésetek :), köszönöm, hogy gondoltok néha rám :).

Ma épp egy olyan nap van, amikor véletlenül kilátok a fejemből. Keddenként ebben az évben is tanítok délután és ma olyan jól sikerült, hogy tök feldobott lettem tőle. Pedig nem is volt kedvem menni. Még másfél hét a rendelési időszak (nagyon durva picők várhatók részünkről a jövő nyárra) és teljesen le vagyok harcolva.
Szóval egy négy fős kis csoportom van, mind sulis már és remekül lehet velük dolgozni. Meg egyáltalán, látom értelmét annak amit mondok, teszek és ez nem kicsit fontos. Ha hetente egyszer, akkor egyszer.

A kedvessel (szegénygézám - Jjl Ladyvel egyeztettünk a névazonosságról: SZG, tudod :) egész jól toleráljuk egymás rigolyáit, időnként faragjuk a másikat, de alapvetően jól mennek a dolgok. Azt kell mondjam, mindannyian szeretünk itt, így lakni. A tulaj ugyan egy év múlva el akarja adni a lakást, de hát irreálisan magas árat kér érte és lehet, hogy hosszabban is időzhetünk itt. Majd kiderül.

Nagy kamaszodik a suliban. Megkaptuk az első olyan hóvégi értékelést miszerint túlságosan nagy lett a visszabeszélőkéje.
Kicsi meg okosodik. Az oviban sokat dícsérik, itthon viszont azon igyekszünk, hogy felszámoljuk az egyeduralmát (meglehetősen jó az önérvényesítési indexe). De azért szeretjük.
És mindkettő változatlanul sokat kérdez, többnyire egyszerre (veszik még a levegőt is) de persze eltérő témában.

ezúttal ennyi. ígérni meg nem ígérek...
(ja, és megcsináltam a helyesírós tesztet: jellemző hibáim a hosszú/rövid i, és az egybe/külön/kötőjellel írás. a többi oké :))

alakulunk, mint a púpos gyerek...
átköltöztünk, megszokunk, még nem szökünk...

iskola, ovi nem változott, csak buszozunk kicsit odáig. Srácok belakták a kecót. Dobozok még üldögélnek a nem túl forgalmas sarkokban. Nagyon hiányzik az óriás beépített szekrény az előző lakásból, de hát azt ugye már mégse hozhattuk magunkkal. A konyhában viszont jól el tudtunk pakolni.
Van szép teraszunk a hegyre, kilátóra, zöldre, csöndre.
És bár mindketten sokat dolgozunk, időnként azért összefutunk a kedvessel - ágyban, fürdőben, tv előtt.
ilyenek.  

csak kerületen belül ez lesz a negyedik tartózkodási hely, amiről lakcímkártyám készül (az elmúlt tíz évben)

kisebb üzemszünet következik

a hét egyébként nem volt eseménytelen. Pakolás helyett voltam szigetelni kétszer, moziban egyszer. most meg itt firkálok :)

na, megyek a dolgomra...

költözésen innen és túl

nagyon fárasztó, amikor minden változásban van. nyűgös vagyok. nem kicsit.

az Alhambrában is ráértek a részletekkel törődni...

furaság ahogy az ember (én) egyik végletből esik a másikba. jó, a blog az extrém példa, mert hetek, hónapok is eltelhetnek a két bejegyzés között, de itt alig néhány sorral vannak egymás alatt.

valamerre időnként lépni kell, aztán ahogy az hullámot vet lehet látni (szerencsés esetben), hogy mekkorát hibáztunk, vagy nem.
ebben a vagy nemben reménykedem most.
oké, ennél azért ez egy kicsit több (JjLady láthatta tegnap hogy eufória van, vagy valami ilyesmi - még a mozi előtt vázoltam röviden :))

és próbálom elhinni, hogy nem csak addig kellek, amíg kéretem magam (közünk szólva sokat segítene, ha ez így lenne)

Erdély után Andalúzia. már csak kettőt kell aludni.

aztán, ha hazajövök költözik az idoda, aztán költözöm én is - össze a kedvessel

hoppá

a faluba 12 km/30 perc autókázást követően érkeztünk. A bácsi, aki kinyitotta a templomot elmesélte, hogy hat gyerek van. ősztől lesznek negyedikesek, utána aztán bezárják az iskolát, mert felsőbe már a szomszéd faluba fognak járni. 

ja, és a kántoruk meg meghalt tavasszal, úgyhogy most már orgonálni se tud senki az istentiszteleteken...

Olyan helyen jártunk, ahol ezek csak úgy nőnek. helyük is, idejük is van.

vagyok. egyre jobban.

és igen, voltunk fagyizni (2 gombóc/fő). Voltak a kiváló tanulmányi eredményt elért osztálytársak, meg volt a kiemelkedő - a fiam (picit mindig túllő a célon)

vidékre száműztem a srácokat. elvileg utolérem magam minden olyasmivel, ami a körmömre égett az elmúlt fél évben.

eh, nem megy az írás. majd legközelebb...

miért érzem, hogy én vetek és ő arat, miért nem tudok örülni, csak a fáradt keserűség, miért bánt mindig és újra, miért nem tudok ezen felülemelkedni, miért várok elismerést, miért hiszem, hogy az én érdemem is, és gyilkolni tudnék mikor elveszi újra és újra. nem megszakad a szívem csak pattannak a húrok és már nincs túl sok